Flamenco 5

Share

 

Érkezés Andalúziába

Nem szándékozom egyenlőre memoárt írni, viszont ha a flamencóról kérdeznek, akkor meg kell említenem mindenképp, hogy Andalúziában tanultam ezt a művészetet egy olyan szakaszában az életemnek, amely meghatározta az egész későbbi életfelfogásom.

Sevillába érkezésem véletlenek sokasága által történt, egy olyan időszakban, melyben megengedhettem, hogy sodródjak az árral.

És hogy vajon miért is pont a flamencót választottam, és miért is indultam el egy magam annak idején a nagyvilágba azt talán csak az én generációm érti. Mi már elég nagyok voltunk ahhoz, hogy felfogjuk a változásokat magunk körül, és elég fiatalok ahhoz, hogy erővel, és optimizmussal vágjunk a minket körül vevő új dolgokba.

Bármi, amivel jellemezhetném azt az időszakot, amikor elindultam, nagyon közhelyesnek hangzana. Nem találtam a helyem, nem láttam inspiráló embereket, lehetőségeket. Kerestem valamit, de magam sem tudtam megfogalmazni, hogy mit. Azt éreztem, hogy valami másra vágyom, mint amitabban a pillanatban a környezetem adni tudott. A tánc végig kísérte a gyermekkoromat, de az útkeresésem ott megrekedt, hol egyéni kitartás, hol lehetőségek hiányában.

Úgy éreztem, hogy a flamenco melyet először Madridban láttam a Café le las Chinitas-ban megfelelő lenne adottságomnak és temperamentumomnak, de tanulására itthon nem volt lehetőség akkoriban. Több nyelven beszéltem és elég sokat utaztam ezt megelőzően is, és elég erőt éreztem magamban ahhoz, hogy útnak induljak, és egészen Andalúziáig meg se álljak.

1995-ben nincsenek még mobilok, és nem is gondoltuk volna, hogy röpke tizenév múlva a kommunikáció a fülkés telefonoktól elérkezik arra a pontra, hogy már mindenről egy gombnyomással tájékozódunk és tájékoztatunk. Mára már én sem értem, hogy mehettem el messzi földre elegendő anyagi tartalék és információ birtoklása nélkül, pusztán magamban és a szerencsében bízva.

Azok az idők más rendszer szerint működtek, és én szerencsésnek tartom magam, hogy részese lehettem. Ma abból a tudásból élek melyet annak az utazásnak, és nagy kalandnak köszönhetek.

Egy szeptemberi péntek este szálltam le a vonatról Sevillában, ahol megcsapott a meleg és a narancsvirág illata. Ugyan nem várt senki, de haza érkeztem.

Minden, ami ezután történt annak a sivárságnak és szürkeségnek volt köszönhető ami elöl elmenekültem.

A napfény, az életöröm, a zene és a tánc megtanítottak mosolyogni.

 

A flamenco számomra nem csak egy tánc, a flamenco összekapcsolja életszakaszaim. Néha bánt néha ölel, néha ima, néha fáj, néha szeret, néha megbékít, erőt ad, szóval számomra olyan mint maga az élet..

alt

 

 

 

alt alt