A kezdet

Share

A kezdet

1995 szeptember, Sevilla

Végre ott találtam magam abban a csodálatos mesevilágban amely mindenkit elkápráztat, Sevilla egy valóságos kis ékszerdoboz a maga szűk kis utcáival, hangulatos teraszaival. Minden kávézó falán látható a Szűzanya és a Krisztus képe friss rozmaringcsokorral díszítve. Az ottani cigányok szerint a rozmaring szerencsét hoz, osztogatták is úton útfélen pár " duro"ért.

 

És mosolyogtnak az emberek.

 

Reggeltől kezdve kellemes zsongás és pörgő forgatag, munkába menet megállnak kedvenc bárjukban, ahol a bárpultnál állva fogyasztják el a kávét és a pirított vajaskenyeret. Én három egymást követő reggel ugyanabba a bárba mentem, ezért a pincér már ismerősként üdvözölt és azt is tudta, hogy erősen, kevés tejjel, nem forrón szeretem a kávét. Pár nap alatt össze haverkodtam egy társasággal akik segítettek albérletet keresni mert addig egy panzióban laktamígy aztán jártuk a várost, de csak rossz és drága helyeket találtunk .

Nagyon sok helyet néztünk meg de igazándiból midegyik elég riasztó volt: sötét nappalikból nyíló szobák, ezekben három, négy ágy melyeket lehetett volna bérelni méregdrágán, fura tekintetű házinénikkel. Volt olyan szoba melynek ablaka sem volt.

Első nyolc napom így javarészt a lakáskereséssel telt el, ráadásul az elég neves akadémia ahová elvileg be szerettem volna iratkozni nem igazán tetszett mert tanítás csak minden harmadik napon volt. Egy órán részt is vettem mely nem szólt másról mint két karunkat első pozícióban tartani és egy testes, nagyképű hölgyemény vezényletére néha-néha felemelni.

Tehát nyakamba vettem a várost és elhatároztam, hogy más intézmény után nézek. Nem igazán jártam sikerrel mert spanyol nyelvtudásom elég csekély volt még akkoriban. Turistavízummal, kevés anyagi hátérrel rendelkeztem és flamenotánc előképzettségem sem volt, kezdő kurzusok pedig csak gyermekek részére indultak.

Egyik helyről a másikra küldözgettek egész nap, végül elvetődtemÖnkormányzatra, / Ayuntamiento, Consejería de Cultura / és ott sem tudtak semmi érdemlegeset mondani én meg már fáradtan a sok csatangolástól mondtam a velem szembe ülő nőnek hogyúgy érzem itt nem is lehet komolyan tanulni, nem ismerek itt senkit, mindenki küldözget ide-oda, elegem van.

A kis törékeny, kékszemű asszony hosszan nézett rám az asztal mögül, majd így felelt:

-Neked nincs itt családod? Nekem van öt gyerekem, ami azt jelenti, hogy általunk neked is jut hely bővenVasárnap várunk ebédre.

És így is lett, ottlétem éveinek a biztonságát köszönhetem nekik. Feltétlen szeretetet és elfogadást tapasztaltam meg általuk. Sosem kritizáltak, sosem támasztottak elvárást felém, bármikor mehettem hozzájuk, sosem kértek számon, rengeteget tanultam tőlük. Köszönök nekik mindent.

 

Szépen lassan minden helyre áll, csak bírd kivárni és közben élvezd az életet- mondják az ottaniak. Milyen igazuk van mert árral szemben görcsösen úszni nincs értelme, időt kell adni mindennek. Az én ottani életem is kialakult a kezdeti nehézségek ellenére, szépen lassan, kezdtem beleolvadni, belesimulni a hétköznapokba, szokásaim is egyre jobban követték a helyi rutint. Szépen beszéltem már spanyolul is, egyre jobban megértettem az andalúz szóvicceket. Napközben tánc, délután tánc, szabadidőmben a könyvtárat bújtam, esténként mindig hívtak valahová. Úgy éreztem, életem 20.évében hogy megtaláltam a helyem.

Az akadémiákon többnyire a koreográfiákra helyezik a hangsúlyt, imitációs technikával tanítanak ezért aztán az első időben nagyon sokat kell gyakorolni a technikai részt. Tükör elött állva több órán keresztül a lábtechnikai gyakorlatok...planta-tacón, golpe-tacón, sincopao....etc.

Ezt senki sem kéri számon, szabad akaratból és erőből kell termet bérelni és gyakorolni, azért, hogy az órákon minél jobban a koreográfiára tudjál összpontosítani, és technikailag minden lépést ki tudjál ütni.

Az én utam elég rögös volt mert ugyan bekerültem egy kezdő csoportba de Andalúziában egy kezdő felnött csoportban is már mindenkinek van egy pár éves flamencotánc alapja. A csoportok zöme külföldiekből állt, a helybéliek pedig behozhatatlan előnnyel rendelkeztek hiszen ott születtek tehát van egy természetes ritmusérzékük, a fülük rááll a zenére. Eeleve sok ritmust tudnak a lábukkal kiütni, kéz és kartechnikájukon pedig jóformán csak csiszolgatni kell.

 

A Manolo Marín akadémián Javier Cruz-hoz jártam elöszőr. Nagyon sármos, 30 év körüli fiatalember volt akibe többen belé is szerettekannak ellenérehogy friss házasok voltak Maria Angeles Gabaldonnal és mint a Sevillai férfiak zöme, ő sem volt túl magas,  de olyan erős karizmatikus egyén volt aki mindenképp megérinti az embert

 Kőkemény technikázás 45 fokban, pici teremben ventillátor nélkül, mert az fogyasztja az áramot. zuhanyozni sem lehetett óra végén mert Andalúziában mindig spórolni kell a vizzel. A tanár pedig csak osztotta a compást kíméletlenül..

María Angeles Gabaldon szintén beállt a kezdő órára. Mindig egykedvű arccal csinálta a koreográfia lépéseit nagyon kecsesen, mégis olyan erővel, hogy sótlan arckifejezése ellenére is mindenki őt nézte. Én mindkettőjüket figyeltem. Csodálattal vettem észre, hogy ugyanaz a lépéskombináció milyen férfias és száraz ha Javier táncol, és milyen gyönyörűen tüzes ha Angelest látom.

A táncórákra be kell öltözni az izületek védelmében, macskanadrág, gyakorló szoknya, tornadress, egy régi hosszú polo hogy legyen mibe törülni az izzadságot.

Egyik szembetűnő különbség a külföldi és a helyi tanítványok között az volt, hogy a külföldiek fodros, majdhogynem fellépő szoknyában, nagyon nekivetkőzve táncoltnak az órán, a helyiek pedig inkább beöltözve.

Én inkább a helyiekkel kerestem a kapcsolatot, figyeltem őket, bár ők nem nagyon voltak nyitottak eleinte ami talán érthető is valamilyen szinten, hiszen az Akadémiára rengeteg külföldi jár, és az ott tartózkodásuk mindig pár kurzus erejéig tart. Lehet hogy ezért nem köttetnek nagyon bensőséges kapcsolatok. Emberek jönnek mennek esetleg jövőre visszajönnek majd megint akkor már könnyebb kicsit közelíteni, barátkozni.

Nekem ilyen szempontból talán könnyebb volt barátkoznimivel nem voltak magyarok és így voltam kényszerítve, hogy minél hamarabb megtanuljam a nyelvet, ráadásul az Andalúzt. Alkalmazkodnom kellett az életritmusukhoz, szórakozási formáikhoz, ebédidejükhöz, nagyon hosszú sziesztákhoz, ahhoz hogy ha találkozót beszélsz meg, nem szabad problémázni azon ha egy pár órát késik az illető, sőt jobb ha te is késel egy picit. :) Lehet rohanni, stresszelni, túlhajszolni magad, de lehet mosolyogva, jókedvűen, ráérősen is felépíteni a mindennapokat. Sokminden rajtad múlik. Ezt is ott tanultam meg, a flamencoval párhuzamban.

 

Barsy Laura