Tina magazin

Share

Tina történet

 

MÁSFÉL ÓRA ÉLET-HALÁL HARC

„Tűztánc” olvasom a műsorfüzetben. Amit látok, az egy profi, szigorúan megkomponált mégis szenvedélyes előadás. A színpadon egy karcsú, fekete hajú , piros-fehér pettyes flamenco ruhában. Tartása királynői, tekintetén látni, ő már befelé figyel. Megszólal a zene, a ritmusos taps, és a lábak elemi erővel csapódnak a padlóhoz, ami szinte izzik. Hosszan, röviden, lassan, tempósabban, és hogy százszor-e vagy ezerszer, ezt még Barsy Laura flamenco táncos sem tudja megmondani. Még nem számolta. Ezt tőle tudom, és azt is, hogy mindent egyedül csinál. Koreográfiát, rendezést, az előadások forgatókönyvét. Hogy miért tűnik az egész mégis hibátlan csapatmunkának, arra azt feleli, hogy tehetség, és komoly „exihencia” fegyelem kell hozzá. – Ezt még a flamenco akadémián verték belém, és én is maximális koncentrációt követelek meg a tanítványaimtól az órákon. Nálam nincs összemosolygás, rágózás, kiszaladgálás. – mondja határozottan.

Egy táncosnő nagymamával a birtokában, ő is belekóstolt a klasszikus balett, a kortás irányzatok sokféleségébe, tanult énekelni és színészmesterséget is. Kamaszlányként kezdett érdeklődni a különböző népek táncai iránt, kereste köztük saját világát. Akkoriban még csak a televízióból ismerhettük a hastánc, a salsa, vagy az indiai táncok szépségét. Az ezeket népszerűsítő, oktató stúdiók csak sok évvel később kezdték megnyitni kapuikat itthon.

Egy-két alternatív próbálkozástól eltekintve annyira „komcsiszagú” volt akkoriban még minden.- meséli Laura. Emlékszem az Almássy téri Művelődési Házban volt flamenco oktatatás, ahová lelkesen beiratkoztam, de két forgás után éreztem, hogy ez túl udvarias, nem az igazi. Elhatároztam, hogy kimegyek Spanyolországba, olyan vonzalmat éreztem a kultúrájuk és a táncuk iránt, hogy semmi nem tudott visszatartani. Tizenhét éves voltam, amikor néhány barátommal eljutottam Madridban. Jegyet váltottunk egy olyan szórakozóhelyre, ahol klasszikus flamenco műsort adtak. Két gitáros, két énekes és hat-hét táncosnő olyan mágikus erővel volt jelen a színpadon, hogy minden rezdülésük tapintható volt. Tudtam, hogy ez az, amit keresek.-

A virágzó narancsfák után a komor, szürke Budapest látványa csak megerősítette abban, hogy ott a helye. Meg sem állt Andalúziáig, a flamenco őshazájáig. Nem volt még mobiltelefon, internetről álmodni sem mertünk. Angolul beszélt, spanyolul egyáltalán nem. Vastag bankkártya, és ismerősök híján nagyon észnél kellett lennie. Sevillá-ban talált Manolo Marin Flamenco Akadémiájára, ami akkor a leghíresebb volt a környéken. Beiratkozott.

- Odakint negyven fok árnyékban, a táncteremben ötven, legalább ugyanennyi ember, és félelmetesen gyors tempó. A légkondit nem lehetett folyamatosan üzemeltetni, mert Andalúziában nagyon drága az áram. Az órákon a fáradtságnál, a fájdalomnál csak a hőség volt elviselhetetlenebb, de egy pisszenést sem lehetett hallani, csak az oktató vezényszavait. Gyakorolni is csak egyedül lehetett, mert mindenki féltette a saját kis trükkjeit.A látszat ellenére ez egy nagyon magányos műfaj, ott szembesültem ezzel először.-

E gyönyörű és végtelenül nehéz tánc Andalúzia történelmének szinte minden cseppjét magába szívta. A mórok, cigányok, berberek, zsidók és spanyolok lakta tartományban a hatalmi erőszak és az inkvizíció váltotta ki az andalúz cigányokból ezt az érzelemdús táncot. Szerelmet, gyászt, bánatot, és elnyomást öntöttek tánclépésekbe ezek az emberek. Laura délelőtt táncolt, a délutáni siesta alatt erőt gyűjtött az esti munkához.. Egy olyan kávéházban dolgozott, ahol Sevilla több emblematikus írója, művésze is megfordult. Három évnek kellett eltelnie, hogy saját műsorával színpadra álljon.

- Abban a kávéházban léptem fel először, ahol felszolgálóként dolgoztam. Tudtam, hogy ez a másfél óra fogja meghatározni a soron következő éveimet. Megfogadtam, ha a közönség csendben marad, akkor már holnap hazamegyek, mert egy ilyen kudarc után nem szívesen állnám a tekintetüket. De a spanyolok már az első néhány mozdulat láttán kiabáltak, tapsoltak, őrjöngtek. Kimondhatatlanul boldog voltam, és akkor töltöttem be a huszonkettőt.-

Laura tehát maradt és nem sokkal később férjhez ment. Addig azt hitte, jól ismeri már az ottani életformát, de ahogy belépett új családja vérkeringésébe rádöbbent, hogy íratlan, de annál szigorúbb szabályok lengik be az andalúz feleségek mindennapjait. Mozgásterük a család a gyerek és az otthon kereteire szűkül le, és nem nézik jó szemmel, ha valaki ebből megpróbál kitörni. Mikor kiderült, hogy Laura ikerbabákkal várandós, egyértelmű volt, hogy a táncról jó ideig le kell mondani. - Ezzel nem is lett volna baj, ha megvan a remény egy későbbi folytatásra, de ezt a család nőtagjai sem támogatták. Az andalúz nők kemények, szúrósak mint a kaktusz, óvatosan fogadnak be, és ha nem idomulsz hozzájuk, véged. A férfiak pedig hallani sem akarnak arról, hogy az asszony hetente többször is elmenjen otthonról. Részben ez is oka volt annak, hogy 2001-ben, a lányaimmal hazaköltöztem.-

Laura itthon stúdiót bérelt, tanfolyamot hírdetett. Óráin a sevilla-i stílust alkalmazza. Minden jelentkezőnek elmondja, hogy ez a tánc teljes embert kíván, de aki sokat ad, az sokat is fog visszakapni. – Mindig nagyon impulzív ember voltam, nem tudtam karba tett kézzel ülni, folyton kerestem az utam. Amikor a kávéházban dolgoztam, egyik este odalépett hozzám egy cigányasszony és azt mondta: Szenvedélyes, de makacs ember maga, két gyereke lesz, és vissza fog menni a szülőhazájába.” Akkor csak mosolyogtam ezen, de a számtalan, csodálatos élmény már az életem része, ezekből építkezem. Ez a tánc engem még mindig jó irányba vitt!

Pápai Ildikó

( Tina magazin)